A kedvenc írásom Kovács Ákostól, mely a legtökéletesebben jellemzi a nőkhöz fűzödő viszonyom. Néha a pokolra kívánom mind, de élni nélkülük nem érdemes.

BERLIOZ

Berlioz imádta a nőket, bár még nem sok dolga volt velük.
A rajongójuk volt. Elgyengült egy karcsú bokától, egy harisnyás
lábtól, egy kacér pillantástól, egy kézfej bőrének erezetétől. Ámu-
latba ejtették a keskeny hajlatok és mesés teltségek.

Mert ő mindent szeretett, ami egy női testben szerethető: a
kövérséget, a keménységet, a soványságot, a puhaságot, a hazug
szemérmet és a magakellető, követelődző vágyat.

Gyakran álmodott.

Éjjel lenne és ő éppen lakásába lépne be, amikor a hallban
meglátná az albérlő kisírt szemű nőjét. Ahá, az albérlő nője,
ismerné fel, és próbálna tárgyilagosan köszönni. De a nő felnyögne,
nem kellek neki, mondaná, szavaiból lassan eltűnne a sírás fátyola.
ühöm, mondaná Berlioz, és észrevenné, milyen kurva jó nő is ez.
Azonnal megkívánná, de nem mutatná, ebben, ugye, rutinja van.
És a nő tovább nyögne, nem kellek, mert kurva vagyok. Berlioz
nem válaszolna, így a nő reménykedni kezdene, te az ágyadba fek-
tetnél egy kurvát, fordítaná félre fejét kérdőn, kezében hosszú lére
eresztett retikülje nevetségesen himbálózna. Igen, mondaná Berlioz
határozottan, de nem túl hirtelen. És valóban: megágyazna a
kurvának saját ágyában, ő maga pedig a nappaliban, a kanapén
pihenne le; amitől a nő csalódott lenne ugyan, de Berlioz megérzése
szerint tudná, hogy kurva létére úgy bánnak vele, mint egy
hölggyel. És ettől berliozba szeretne, egyből.

Mint egy hölggyel, dözsölné elégedetten mosolyogva a kezét
Berlioz, amitől persze fölébredne.

Fölébredne és fölülne, a saját, keskeny, jégcsaphideg, álmok
súlya alatt megroskadt ágyában.