- Öreg lélek vagy már.
Sokszor mondták már ezt nekem, számomra szimpatikus gondolkodók, filozófusok. Ami egyrészt jó érzés, mert egyfajta hájjal keneget, másrészt bogarat ültet az ember fülébe: hát ennyi jutna, ily fiatalon? Ennek a kettősége nagyon el tudja bizonytalanítani az embert. Bár a bizonytalansággal sincsen gond, igaz az a nagyszerű mondás, hogy amint elkezd minden biztos lenni, abban a pillanatban jön valami, ami totálisan megborítja a papírformát. Inkább egyfajta ütköző ez, mely örökre bennem marad: Öreg lélek? Hogy lehet ideje egy olyan "matériának", mely nem keletkezett, nem mulandó? Persze, a tapasztalások által, nem minden lélek egyforma, vannak, akik csak a teljesség útjának elején, közepén vagy végén járnak. Igen, azt hiszem, hogy igaza volt Weöres Sándornak, amikor arról írt, hogy aki tudatosan közeledik a teljesség felé, "tökéletesnek, felsőbbrendűnek" tartja magát, a hiúság bogáncsa belé kapaszkodik, pedig ez pusztán dátumkérdés. Kéne, hogy legyen valami állandóan konstans, melybe az ember bele tud csimpaszkodni. Az elmúlt években folyamatosan kerestem magam különböző szubkultúrákban, több-kevesebb sikerrel, mindig is egy dolog volt, mely miatt kiábrándultam: szomorúan vettem észre, hogy a pénz minden szubkultúrát, stílust megvásárolt magának és azok a "hosszúhajú, kemény rockergyerekek", akik 16000 forintos pulcsit viselnek, lényegét tekintve nem különböznek a playboyos szépfiúktól. Egyik irányzat sem becsmérelendő, én is szeretek adni magamra, pusztán a hangsúlyt nem a cipőm, illetve nadrágom márkájára helyezem, mert hiszen..megint egy idézet jutna eszembe de idéztem annyit, hogy most kihagyom. Akármennyire is elkeseredett vagyok néha, eszembe jut, hogy a szeretet tényleg mindent legyőz. alakuljon bárhogy is az ember élete, ha mindig a szívébe néz, kellő önvizsgálatot tart (s persze igyekszek egészségesen élni), ha mindig bölcs, akkor sok baj nem érheti. Speciel engem is elkapott az egyetemen a "bal agyfélteke" tisztelete, a hideg, rideg matéria tisztelete, melyről mindig egy szám ugrik be: "Halhatatlan vagy, gyönyörű android.". Sokan megjegyzik, hogy értelmes, "okos" ember vagyok de ettől mindig szomorú vagyok belül kicsit. Persze, jó dolog a tudálékosság, de hát ahogy a tarsusi Pál levele is megírta: hiába tanulja meg valaki a világ összes nyelvét illetve tudományát, szeretet nélkül semmit nem fog érni az egész. S mily rendjén is van ez. Ha valakinek tán túl sok lenne az ún. "ezotéria", mely bevallom, néha még nekem is rideg, az inkább olvassa el Sienkiewicz-től (aki nagy favorit) a Quo vadis-ot. garantáltan nem fog csalódni. Rengeteg, végeláthatatlanul hosszú magányos pillanat után úgy érzem, tán kissé rám is sandított a szerencse..láttam álmomban is. Nos, igen, maguk az álmok. Meglepődve tapasztalom, hogy önmagamra nézve az álmaim már inkább finom vezetők, akik utat mutatnak, illetve segítenek visszazökkenteni a helyes vágányra. Persze, jómagam is hajlamos vagyok szkeptikus lenni, mégis, olyan jó is meg nem is, hogy tényleg nem mi irányítjuk a sorsot. Valami megfoghatatlanul tiszta és hálás érzés ez, másrészt egy kicsit rémisztő is. Inkább nem is folytatom tovább a diskurzust, Márai írása fejezi ki ezt a legjobban.
Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.
