Első ízben egyik kedvenc magyar énekesemtől és dalszerzőmtől fogok egy rövidke kis történetet megosztani. Persze, sokan rásütik, hogy ez nem "szépirodalom", ami persze baromira relatív fogalom, másrészt falra mászok az ilyen olvasóktól, elvégre a szépirodalom kiváló alkotóinak sem az volt a célja, hogy bizonyos skatulyák keretén belül csakis szépirodalmat olvasson az ember, én speciel nyitott vagyok mindenre, amiben látok némi fantáziát, esetleg a szokásostól eltérő normát, hiszen mindaz, ami "nem szépirodalmi", az ugyanúgy a "szépirodalmi" részét teszi (ez kissé buddhásan hangzott, lecsupaszítva, de egy kávé után csak úgy özönlenek az ember fejéből a gondolatok :D). Azért szeretem ezt az írást, mert mindig magamra ismerek benne, már ami a magánéleti szférát illeti. Első fejezet:

BERLIOZT LEFÉNYKÉPEZI A HALÁL

Szűkülnek a terek, a zajok is kissé, egyetlen permanens villanófényben látom meg önmagamat, az oroszlánt, a győzőt, a Farkast, a Sólymot, az Indiánt, és a vesztest, a gyengét. Rémület tágította pupillákkal ülök ott, egy túlexponált kép alig-közepén, rajtam a váratlanság ijedt félmosolya és a kedvenc kék kockás ingem, sebezhető vagyok és emberi, szemfenekem felizzik, pirosan tükrözi vissza a villanófényt, gyámolatlan és elesett és diadalmas ekkor az ember, a tér, a Tér szűkül egyre. Szép volna lenni, igazán létezni, de a lelassított, sokperces vaku-izzás elenyészik, egy félelemnyivel kevesebb az élet megint. A sötétség megalázóan biztonságos: kokcázattalan és meleg. Az érzés kialszik. A csend elhatalmasul. Minden ellenőrizhetetlen most.

(Folyt.köv.)