PÁRATLAN

Páratlan, páratlan, dünnyögte maga elé berlioz. maga sem tudta, miért, ízlelgette a szót. Pedig a helyzet nem volt kivételes, kihúzott derékkal, egyenes tartással vezetett, csak félig ébren, de így is biztosan kézben tartva a kocsit. Dereka sajgott; a kései ébredéstől, a hosszú éjjeltől, talán. Páratlan, mondta mégegyszer. Pedig az év is páros számra végződött, február volt, a második hónap. Talán épp' tizenharmadikát írtak. Az utálatos alkonyban megeredt a hó. Hiába volt berlioz éjszakai ember, a sötétség hírnökét, ezt a behatárolhatatlan szürkületet nem szerette.

Megérkezett a céljához, kiszállt az autóból, rituális, jól begyakorolt mozdulattal becsapta és kulcsrazárta a kocsiajtót. Nagy, fekete kabátja szárnyként libbent hirtelen mozdulatai köré. Félelmeit, csalódottságát rejtette hosszú jelemezébe, éber volt és mindig kész, a legrosszabbra is. A hó újra rákezdett, egyre nagyobb pelyhekben. A veszély, aminek az égő szemű emberek ki vannak téve, ez a veszély éltette benne a dacot. Kérdéseire nem jött válasz. Idegen volt: a világ rácsapta az ajtaját.