ADA NEM ÉRTI BERLIOZT

Berlioz tudta, hogy hibázni fog, vagy tesz valamit, amit a
lány hibának vél majd. Tudta, hogy jön egy veszélyes kanyar, fe-
szült helyzet, oly sokszor megélte már, ismerte, szinte várta,
szinte megidézte. Temérdek dolga volt; nem telefonált, nem üzent,
fontos, vagy fontosnak látszó napokon sem adott életjelt
magáról. Mintha csak arról akart volna megbizonyosodni, amit
amúgy is tudott: ők ketten csak akkor léteztek - együtt és egymás
számára - , ha Berlioz jelentkezik, hódol, udvarol. Ada nem
véletlenül kapta az indián nevét: büszkeségében Berlioz gyakran
ijesztő hidegséget érzett. Talán korábbi lovagjai kényeztették job-
ban, talán ők szoktatták tétlenségre. Vagy a gyávaság? Berlioz
nem akarta eldönteni.

Egy nő ágyában vagy szívében lángot gyújtani mindennapos
férfimutatvány, bemelegítés. Berlioz nem erre vágyott, vagy erre is,
de ezt már sokszor elérte. Szabad volt, felismerte magányát, a
magányhoz való jogot, tudta tisztelni mindenkiben az egyedüllét
kegyetlen törvényszerűségét, megtanult neki örülni. Ezt a
mérhetetlen szabadságot szerette volna megosztani végre valakivel.
Fájdalmasan éles kontúrokkal látta az igazságot, mint amikor
ködnélküli hajnalokon az ember a napba néz: Ada nem értette őt.
A lány egyenes szavakban hitt, frontális megnyilatkozásokban, a
romantika csak egyértelmű szimbólumokban létezett számára.
Ünnepek és hétköznapok, mint jelzőbóják között navigálta magát
az életben, ha nem lett volna olyan ügyes és praktikus gond-
olkodású, könnyen rásüthették volna, hogy buta. Nem értette a
jelbeszéd nyelvét, titkait, örömeit, csakúgy, mint szerelmi le-
velezését gondos gyakorlatiassággal rejtette el a kíváncsi szemek
elől. Szép arca úgy símult az érzéseire, mint egy finom kesztyű.

Vége