Rohadt furcsa játék ez az élet. Az ember eltervezi a dolgokat és jön az ÉLET, ez a nagybetűs szó és mindent lesöpör az asztalról. Próbálsz kitörni rossz családi hagyományokból, megszokásokból (káros szenvedélyek, alkohol) és az élet olan pofonokat basz le neked, hogy azt sem tudod, merre vagy arccal. Minden egyes nap úgy kelek fel, hogy nem dohányzok többet és lám, első mozdulatom az, hogy nyúlok a cigarettásdoboz után. Valószínűleg Márainak lehet igaza, mintha egy gonosz anya keserédes mellét szívná az ember, olyan érzés ez. Keserű és mégis oly 'finom'. Az olyan Ödipusz-komplexusos embernek, mint (persze, jelképesen) én, akinek ráadásul az édesanyjával való viszonya végeláthatatlanul homályos, rejtélyes (néha komolyan nem értem, hogy miért ilyen anyát kaptam, de nem haragszom, a lényeg az, hogy mégis szeretem és él, legyen bármilyen). Elhagytam majdnem minden káros szenvedélyemet és akkora nyakleveseket kaptam, hogy teljesen összezavarodtam. Ezek szerint mégis vinnem kell magammal tovább a generációkon át hordozott rossz szokásokat (családomban szinte majdnem minden egyes tag alkoholizmusban halt meg)? Már nem törekszem tökéletességre és az biztos, hogy nagy hiba volt elolvasnom Dosztojevszkijtől A "Bűn és bűnhődés" című, amúgy zseniális könyvet. Az mindenesetre biztos, hogy egy családon belül nagyon hálátlan szerep a túlérzékeny emberé. Ahogy egy kedves ismerősöm mondta, úgy működik ez, mint az állatvilágban: ösztönösen a legérzékenyebb egyedet támadják meg a többiek, mert ÉRZIK. Az érzékelés, oh, mily mágikus szó ez. Mindenesetre azzal nyugtatom magam, hogy majd kifizetődik (tudom, sugallják, ÉRZEM). Több nyelvet tanulok egyszerre, nagyon jó nyelvérzékem van, szokták volt mondani, rondának sem éppen tartanak, rengeteget tanultam egy szegény prolicsalád sarjaként (a fizikai munkásokat soha nem néztem le, apámnak köszönhetően dolgoztam már víz-, gáz-, fűtésszerelőként, voltam kéményt seperni, dolgoztam építkezésen, Párizsban vertem falat, hordtam sittet, fúrtam, kalapáltam, stébé), szóval úgy érzem, hogy zsenge korom ellenére sok mindent megértem. S ilyenkor mondom magamban: az ÉLET előttem áll és nem látok tőle semmit. Hiába a sok dísz, a rengeteg pofázás, a szerelemben (ami az emberi élet legnagyobb és legszebb érzése) nem találom magam..így megy ez.. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Nem önsajnálatot vagy nyivákolást szeretnék érzékeltetni, de valami elveszett, nem találom az ízét annak, ami voltam.. Nem szeretem az örökké panaszkodó embereket (félreértés ne essék, jómagam is az voltam, folyamatosan szokok le róla, mert ahogy a Biblia mondta: Akinek van, annak adatik, akinek nincs, annak vétetik.), szegényesebb létemre megbecsülöm azt, amim van: tető a fejem fölött, van ruhám, van étel, ital, néha, ha talán elbizonytalanodnék, mindig szomorúan vizsgálom a hajléktalanokat: nekik ez sincsen. S ilyenkor boldog áhítat fut át, hogy lám, minden relatív. Persze, regionálisan nem vagyunk egy gazdag ország (utazásaim alkalmával, melyeket Csehországba, Lengyelországba illetve Litvániába tettem, sikerült ezt megtapasztalnom), mégis, a GDP-nk egy afrikai vagy egy ázsiai országhoz képst nagyon nagy.. néha eljátszom a gondolattal, hogy ha néhány napra cserélnénk "közösségi sorsot", akkor utána mi is lenne a vélemény.. Bár jómagam még egyik földrészen sem jártam, azért van egy sejtésem.. Megint csak helyesbítenék, nem politizálok (csak a feszültséget szítja), csak úgy összefüggéstelenül jönnek belőlem a gondolatok. Tökéletes jellemnek se tartom magam (hála az égnek) de néha komolyan úgy érzem magam, mint Ádám az eszkimó-színben (Ember tragédiája, ugyebár). Sokszor úgy elordítanám magam az utcákon: miért, emberek, miért??? Miből táplálkozik ez a rengeteg rosszindulat (irigység, persze), áskálódás, acsarkodás, egymás-alá-tevés??? Mennyivel is egyszerűbb lenne összefogni, s pártokat, vallásokat, intézményeket nélkülözve, egymást segítve élni? Hehe, ez már kezd az anarchia felé hajolni, pedig én már megtanultam egy mondattal politizálni: "Óvakodj a szélsőségektől, ámen." Nos, hirtelen ennyi, mára azt hiszem, hogy eleget blogoltam, inkább visszatérek a jó kis szláv nyelveim tanulmányozásához (milyen jó, hogy november elsje hétfőre esik :).
További szép jó napot kívánok minden kedves olvasónak, tisztelettel: даниил владиславович дюди
